.png){kind=logo}
Az Osli tó tündére
Egy tó partján üldögélve mindenféle varázslatnak lehetünk tanúi. Mert történt egyszer, hogy Osli tavának fiatal királya - kinek birodalma nagyobb volt minden ismert víz alatti királyságnál – egy napon hatalmas szerelemre lobbant. De nem ám a saját világának szülöttébe, hanem egyenesen a még annál is hatalmasabb birodalom királyának szépséges tündérleányába, Napsugárba, aki gyakran elszökött apja, a Napkirály mellől, hogy napestig táncolhasson a tó hol feszes, hol fodrozódó víztükrén.
Ott, ahol Osli tó királyának hatalma éppen csak véget ért és a Napkirályé éppen csak elkezdődött. Úgy tűnt, a két világ között nem létezik átjárás. Egy szép májusi hajnalon Napsugár fénylő táncjátékára immár a tó királya ébredt elsőként, aki hosszasan gyönyörködött szerelme kecses mozdulataiban. Elbűvölte a felszínen keltett bronzarany csillámlás, amely a tó sötétlő, zavaros mélyéről nézve barátságos és jól kivehető volt. Nézte-nézte a leányt, vigyázta annak fáradhatatlan lépteit. Ringatta a tavat medrében, ha az végignyújtózott rajta, s hatáncában fáradtan elpihent kicsit, őrizte álmát szerelmesen.
Ám sehogyan sem tudta kitalálni, hogyan találkozhatnának, mert bár a tó mélyén sohasem láthatta önnön tükörképét, tartott tőle, hogy örökre elijesztené a tündért rémisztőnek vélt külsejével. Mert hiába minden szívjósága, ha ő rút és félelmetes – gondolta a király magában, ott lent a sötét mélyben. Odahívatta hát megbízható alattvalóit; a hódot, a süllőt, a csukát, no meg az amúrt, majd ezt mondta nekik: - Hozzatok nekem egy tükröt, de olyat, amely itt a tavi sötétségben is képes megmutatni igaz valóságomat!
Törte csöndben fejét a hód, pödörte a bajszát a csuka, vakarta a homlokát a süllő és hunyorgott gyanakvón az amúr. Mert ugye tükör még csak volna valahogy, de a fényt tőrbe csalni egy majdhogynem feneketlen tó mélyén igencsak nehézkes, no meg mi szükség van itt erre – gondolták - ha eddig is olyan jól megvolt a királyuk nélküle? Fény nomeg a valóság...?? Hát ki hallott még ilyet...? Ám kíváncsiskodás helyett a hódnak - a tó igen nagyon értelmes képű élőlényének, aki mérnöki képességei miatt szerte a Hanságban híres és kedvelt volt – hosszas töprengés után eszébe jutott valami.
- Áhá! – bugyborékolta a víz alatt. Megkérte eztán a süllőt, a csukát, no meg az amúrt, hogy gyűjtsenek millió és egy darab ezüstösen fénylő halpikkelyt a tó minden eldugott szegletéből, majd halmozzák elébe rögvest. Így is tettek, nyomban nekiláttak a keresésnek, hisz, ha a hód mondott valamit, akkor az úgy volt jó. A hód pedig ezalatt a felszínre úszott, ki a partra, onnan is az egyetlen görnyedthátú fűzfához cömmögött, melynek odvában a mókus lakott. Az a mókus, aki éppenséggel tudta, merre lakik az Ember. Mert a hód bizony az Embert kereste. A mókus álmosan igazította útba a hódot, nem értette, miért olyan fontos a hódnak az Emberek társaságát keresnie, amikor olyan jól megvoltak eddig is nélkülük...Méghogy tükör... meg fény...meg a valóság...? Az alvás pillanatnyilag az én valóságom - méltatlankodott így a mókus, majd útbaigazítás után újra elaludt.
A hód azonban eltökélten igyekezett az Ember házához, onnan is a szemétdombhoz osont. A kidobott lim-lom között – mert csak az Ember termel ilyesmit – nagy sokára talált is egy darabka öreg tükörszilánkot. Emlékezett arra, hogy egyszer régen találkozott ilyesmivel a tópartján, és tudta, hogy az Ember gyakorta nézegeti magát ebben a fényes üvegben, vagy jobb híján a tó tükrében, hogy meglássa magában azt, amit másképp szerinte nem lehet. Így aztán magához vette a törött tükördarabkát, s a maga módján visszacömmögött a tóhoz, onnan annak fenekére, majd azt egyenesen a király elébe helyezte.
A halak által addigra szorgalmasan összegyűjtött pikkelyekkel pedig sűrűn beborította a tó mélyét, lapos hódfarkával pedig szépen elegyengette, majd igen nagy műgonddal ledöngölte azokat. Igen pontos mérnöki munkát végzett. De hiába volt a nagy igyekezet – gondolhatták. Mert a király nézte magát a tükörben innen, kereste a tükörképét onnan, a mélyben sehogyan sem látta meg magát, olyan nagy volt ott a sötétség. Csalódottan csúszott ki kezéből a darabka tükör, s elfogta a vigasztalhatatlan szomorúság. Csakhogy a hód - lévén, hogy igen nagy gondolkodó volt, ha nem a legnagyobb - nem csüggedt, és ez onnan volt tudható, hogy ismét elkurjantotta magát: - Áhá! – bugyborékolta - majd a tükröt a kezébe véve ide is – oda is billegetni kezdte, miközben magában motyogva kereste a tóba szüremlő fényeket.
Látva ezt a süllő, csak vakargatta homlokát, de pödörte a bajszát a csuka is bőszen, és újfent hunyorgott az amúr gyanakvón, mert nem értették, már meg mi lelte ezt a hódot? Ám a hód leleményessége folytán a mélységben billegő, meg- megcsillanó tükördarab az odafenn táncoló Napsugár figyelmét is felkeltette. Abbahagyva táncát, kíváncsian hajolt a tó fölé, mert mi lehet az a tó sötétlő mélyén, ami - hacsak egy pillanatra - az ő fényét így túlragyogja? És ahogy Napsugár, a Napkirály e szépséges tündérleánykája nézett lefelé a tó mélységes-mélyére, lefelé az ő izzó
fényességével, az alant heverő millió és egy darab bronzos- aranyos-szivárványos fényű pikkely egyszerre ragyogott fel és világította be a tavi birodalom legeldugottabb szegletét is.
Így történt, hogy az aranyló fény lassanként kirajzolta Osli tó királyának pompás alakját és arcát, mely a halakat olyan nagyon megdöbbentette, mert bizony ők még sosem láttak ilyen szépet, nemhogy aranyos fényárban úszva hatalmas és jóságos királyukat! És eddig egymást sem látták ennyire...ijesztőnek... Napsugár ezalatt a tó fényességétől egyre erőteljesebben ragyogott fel. Annyira fénylőn, hogy Nap is megirigyelhette volna tüzét, ha nem a saját leányát látta volna ily szépen tündökölni. No meg annyira fénylőn, hogy a tó királya végre megpillanthatta arcát a leány tükröződő szemében.
Abban a szerelmesen néző szempárban, amely visszatükrözte őt legigazabb valóságában. Szívjóságostul, szépségestül, mindenestül! Onnantól Osli tó királya és Napsugár örökké elválaszthatatlanok maradtak. Volt is nagy vigasság! Örült az okos hód, a mókus is vidáman ugrált a tavat övező fákon. Boldogan fickándozott a süllő, az öreg csuka bajuszfénye pedig beszédtéma volt az ünnepségen, azon, ahol az amúrnak majdnem eltáncolták a nótáját emiatt.
© 2025 by Osli Tópark created by:
© 2025 by Osli Tópark created by:
© 2025 by Osli Tópark created by:
© 2025 by Osli Tópark created by:
A Napkirály örömében a fiataloknak adta országát s fele királyságát, ám így is maradt neki bőven. E szép párt aztán egy arra tévedt fehér gólya összeadta és megáldotta, így égen, földön és a víz alatt is uralkodhattak kedvükre, hogy fényükkel beragyoghassák a vidéket alant és fent. A hódot pedig - jutalmul leleményességéért – előléptették Osliban Birodalmi Gondolkodóvá. Idővel így lett aztán Osliban a hód az elsőszámú Udvari Méltóság. A nászukat akkor, májusban, a víztükörre telepedő hófehér pitypangpihe szőnyegen táncolták el, s azon az éjjelen a tó mélyén felragyogó halpikkelyek vetítettek csillagokat az égbolt ébenfekete vásznára. Az egyik ilyen csillag véletlenül lepottyant, és mert mint említettem, egy tó partján üldögélve mindenféle varázslatnak lehetünk tanúi, rögvest utána is nyúltam bizonyságul.
Az amúr egyik pikkelye volt az a csillag, innen tudom, hogy nem álmodtam, mert a pikkely még mindig itt ragyog a tenyeremben. Ha arra jársz, te is kaphatsz egyet! Ha a tenyerembe az amúr több halpikkelyt pottyantott volna, az én mesém is tovább tartott volna...de azt még elárulom Nektek, hogy a gólya áldására hamarosan megérkezett a királyi pár kis örököse is, így akkora volt az öröm Osliban, hogy még a mai napig vígadunk! Aki elhiszi, csatlakozzon a mulatsághoz Osliban.